A családon belüli erőszakról iszonyatosan nehéz dokumentumfilmet készíteni, pláne olyat, ami átüti a közönyt. A közöny nem feltétlenül annak szól, hogy nincs együttérzés, nincs dühödt tehetetlenség érzése a vak komondorok idején, inkább egyfajta fásultság ez. A naponta olvasható rendőrségi jelentések halmazában elvész az egész felfoghatatlanul drámai, kézzelfogható, vérszagú, fájdalmas volta. Az erőszakba, a bántalmazásba nemigen látunk bele, nem érezzük a rettegést, a fájdalmat, de a legkevésbé azt a dinamikát nem érezzük, nem értjük, ami az áldozatot eljuttatja abba a gödörbe, ahonnan pokoli nehéz kimászni. 

Az HBO által forgalmazott, Cynthia Hill által rendezett Private Violence példátlan módon, testközelből mutatja be a bántalmazottak kitörési kísérleteit, szenvedéseit, drámáit. Kit Gruell, egykori bántalmazott, ma aktivista vezet végig minket a családon belüli erőszak fizikai, érzelmi és jogi útvesztőin, és mindvégig egyetlen üzenetet igyekszik belénk ültetni: soha ne kérdezd meg egy bántalmazott nőtől, hogy miért nem hagyja ott a bántalmazót! Ha ezt megteszed, nemhogy a témában való totális ismerethiányodról adsz tanúbizonyságot, de egyben még mélyebbre is lököd az áldozatot szenvedései tengerében. A bántalmazott ugyanis pontosan tudja, mit kéne tennie, csak ekkorra már nem mer, nem tud, nem képes lépni. A tanult vagy valós tehetetlenségnél pedig van egy még fontosabb adat, amit ha nem ismerünk, veszélyes vizekre terelhetjük a bántalmazottat: 

A partnerük által megölt nők mintegy 75 százalékát akkor gyilkolják meg, amikor megpróbálnak kilépni a bántalmazó kapcsolatból.

A kilépés tehát veszélyes, olykor veszélyesebb, mint a maradás. A film legdrámaibb, és szinte véletlenül megjelenő szála Deanne esete, aki akkor kerül a segítők és a filmrendező látóterébe, miután csodával határos módon életben maradt egy olyan bántalmazás után, ami csak a világ legsötétebb oldalán történhet meg. A férje egy nyerges vontatóba zárta őt és kislányát, majd négy teljes napon át verte vascsővel, gyilkos fegyvernek minősülő zseblámpával, ököllel. Közben többször levizelte, fojtogatta, megkötözte. Mindezt a négyéves kislány szeme láttára, napokon át. 

Deanne történetét szinte a felépüléstől követhetjük nyomon egészen a bírósági tárgyalásig. A fenti képeket nézve, a történetet hallgatva minden bicska kinyílik az ember zsebében, amikor meghallja, az állami ügyész szerint, mivel nem kellett összevarrni, operálni, nem szakadt le a lépe, tulajdonképpen nem más ez, mint egy szabálysértés, maximálisan kiszabható 150 napos elzárással. És itt jön képbe a segítő szervezetek szerepe, hisz ha ők nincsenek, az ügy nem jut el állami szintre, és a pasas végül nem kap 21 évet. A szomorú persze az, hogy nem azért kapta, mert 4 napon át megállás nélkül verte a feleségét, ki is mondva, hogy a gyilkosság a célja, hanem államhatárt átlépő embercsempészetért.

Magányos tragédiák

Ennél tragikusabb, szomorúbb, ijesztőbb és egyben felvilágosítóbb filmet nehéz elképzelni a családon belüli erőszak velőig ható iszonyatáról. De siessünk hozzátenni, hogy alig-alig készül valami a témában, pont abban a témában, ami országtól, földrésztől, nemzetiségtől, és leginkább társadalmi státusztól függetlenül a világon mindenhol jelen van, pusztít. A bántalmazott nők és gyermekek pedig legtöbbször se megértő és védelmező jogi, se megértő és védelmező baráti-rokoni hálót nem tudhatnak maguk mögött. A megbélyegzés, a velem ez nem történhetne meg vádja pedig sokszor lehetetlenné teszi a továbblépést és a gyógyulást. 

Ráadásnak pedig egy kissé rossz minőségű film egy egészen elképesztő, több évtizeden keresztül zajló, emberi ésszel felfoghatatlan mértékű bántalmazásról. Az Every fucking day of my life a végül férjgyilkossá váló nő utolsó szabadon töltött négy napjáról szól, melynek során lassan kibontakozik az évtizedes horror.

Természetesen férfiak is lehetnek családon belüli erőszak áldozatai, de a súlyos fizikai bántalmazás és az ezekből fakadó gyilkosságok elszenvedői többnyire nők és gyermekek.