Ha valakinek be kéne bizonyítanom, hogy a dokumentumfilm az egyik legizgalmasabb filmes műfaj, akkor nagy valószínűséggek Mads Brügger munkásságához nyúlnék. Amit ez az ember művel, az bőven túlmutat a pofátlanságon, de közben olyan helyekre megy, olyan szerepekbe bújik és olyan témákat mutat be, amik több mint fontosak.

A Nagykövet című filmjét pár éve nálunk is bemutatták a Verzió dokumentumfilmfesztiválon, és a vetítés után Brügger is jelen volt a beszélgetésen. Azon túl, hogy a film miatt néhány országból kitiltották, ami érthető, kiderült az is, hogy az egész projektet a dán filmintézet finanszírozta. Ez az információ önmagában nem tűnik érdekesnek, ha nem láttuk a szóban forgó művet, de annál meglepőbbé válik, ha megnézzük. Itt nem csupán utazási és forgatási költségek voltak ugyanis, hanem masszív megvesztegetési pénzek, diplomáciai botrány, komoly külpolitikai hatások, és olyan, nehezen elszámolható költségek, mint például a film legelső jelenetében elhangzó 100 000 dollár kápéban: egy diplomataútlevél megvásárlására.

Az Ambassador ugyanis arról szól, valójában milyen egyszerű hófehér bőrű, vörös hajú európaiként egy fekete-afrikai ország nagykövetévé válni. A sztori teljesen abszurd, Brügger tényleg vásárolt magának egy diplomata útlevelet, tényleg megszerezte a papírokat ahhoz, hogy a Közép Afrikai Köztársaságban nagykövetként képviselje Libériát, amiről Libéria semmit sem tudott. Brügger pedig pozíciója megszerzése, azaz megvásárlása után mindent megtesz, hogy ebben a vásárolt pozícióban a legszégyentelenebb módon hozzon minden sztereotípiát, amit egy Afrikában pöffeszkedő, törvények felett álló fehér emberről elképzelünk. Célja az volt, hogy olyannak tűnjön, aki azért ekkora paraszt, mert rengeteg pénze és hatalma van. Ha nem jött volna be, akár az élete is bánhatta volna. A földesúr-imidzs, a felsőbbrendűségtudat, az ottaniak teljes infantilisként való kezelése része kellett, hogy legyen a szerepnek, és teljesen nyilvánvalóan kiderül, hogy nem ő az első, aki így viselkedik ott. Ám ő az első, akit más cél hajtott.

A környékbeli országok diplomatáinak valódi célja általában nem más, minthogy diplomataútlevelüknél fogva szabadon járkálhassanak ki és be az országokból, gyémánttal megpakolt akltatáskával a kezükben. Ebben az égvilágon semmi titok nincs, legalábbis ott, mindenki számára természetes, hogy a fehér ember ide azért jön, hogy lopjon. Nagy ritkán valaki lebukik, mint ahogy történt a spanyol és a görög konzulok esetében pár éve, de a rendszert alapjaiban nem rázta meg, az európai közvéleményhez el sem jutottak ezek a sztorik. 

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire szürreális az egész, ami a filmben történik. Az, hogy egy dán állampolgár Libéria nagyköveteként pillanatok alatt a Közép Afrikai Köztársaság legfelsőbb köreibe, a korrupció melegágyába csöppen, ahol a politikusok és a gyémántbánya-tulajdonosok egymás kezéből esznek, hogy magával az elnök fiával üzletel, mindezt teljesen illegálisan, már önmagában hajmeresztő. De az, hogy milyen beszélgetések zajlanak le, hogy Brügger milyen elképesztő cinizmussal és profizmussal hozza a szerepét, tárgyal ajándékba adandó markológépekről, hogyan hozza öltözetében is mindezt, az lenyűgöző. Néha mintha kíváncsi lenne, hogy meddig tud elmenni, de nyilvánvaló, hogy bármeddig. Rendelhet magának például két kis pigmeust saját szórakoztatására? Naná. Leültetheti őket jobb híján bálnahangokat hallgatni? Miért ne? Kamuzhatja nekik azt, hogy gyufagyárat telepít ide hamarosan? Gond nélkül. És mindvégig senki nem sejt semmit...

Persze az arcpirító diplomatáskodás mögött azért a nagyon súlyos és tragikus gazdasági, politikai helyzetet is bemutatja, hisz a cél ez. Találkozik pédául egy egykori francia idegenlégióssal, aki jelenleg az ország belbiztonsági vezetője. A nem sokkal később, még a film forgatása alatt gyilkosság áldozatává vált pasi szépen kitálal Franciaország mocskos kis üzelmeiről, és nagy általánosságban arról, hogy még mindig, a mai nap is, hogyan akadályozzák meg európai államok azt, hogy egy afrikai ország saját erőforrásait felhasználva fejlődésnek indulhasson. A film ezen vonala sok mindenre választ ad Afrikával kapcsolatban.

És hogy kicsit spoilerezzek, Brügger végül valóban szerez gyémántokat, és - bár ez már nincs benne a filmben, mert karaktergyilkos záróelem lett volna - hamarosan eladta őket, és a vételárat a csúnyán részedett, és egyébként a helyiek által bazári majmokként kezelt pigmeusoknak adta.

Ha valamit, hát ezt a filmet tényleg meg kell nézni, Brüggert Libéria, aki mit sem sejtett az egészből, és aminek a nevében hónapokig diplomatáskodott, természetesen le akarná tartóztatni. De nem csak ott utálhatják joggal, hanem Észak-Koreában is, ahol egy másik filmjében azt játszotta el, hogy egy fogyatékos művészcsoport vezetőjeként érkezik az országba. Abba az országba, ahol hivatalosan nincsenek fogyatékkal élők. Hogy ott ugyanezzel a provokatív pofátlansággal mire ment, már egy másik történet.