2009-ben Lance Armstrong a doppingvádak egyre sűrűsödő felhői dacára úgy döntött, visszatér, és még egyszer, nyolcadszorra is megnyeri a Tour de France-t. Hogy nem így történt, az már történelem, mint ahogy az is, hogy később minden korábbi címétől is megfosztották, s örökre eltiltották a versenyzéstől.

Az Oscar-díjas Alex Gibney dokumentumfilmje nem is ezért hihetetlenül izgalmas és feszült, hanem részben azért, mert a film egész máshogy is alakulhatott volna. Lehetett volna dicshimnusz, egy legenda tündérmeséjének mesélője, ám ehelyett Armstrong piszkos naplójává vált, tele radírnyomokkal, kitépett, majd újraírt és visszaillesztett lapokkal. Illetve lett egy kicsit mindkettő.

Az Armstrong hazugsága (The Armstrong Lie) profi munka, ami egyszerre emel magasba és taszít mélybe egy embert. Szinte percenként teszi fel magának az ember a kérdést, hogy most tényleg drukkolok, hogy felérjen arra a hegyre, pedig tudom, hogy nem fog, vagy  alapvetően egy arrogáns pöcsnek tartom? Magasról teszek rá, hogy végig doppingolt, mert a beletett munka akkor is embertelen, vagy undorodom attól, ahogy a hazugság hálóját fenntartva gázolt át embereken? 

Folyamatosan hintázik az ember ebben a kényelmetlen székben, miközben teljesen mindegy. Mindegy az egész, ezerszer lerágott csont a mindenki doppingol kérdése éppúgy, mint az, hogy Armstrong hős vagy hazug. Ismerjük a történetet töviről hegyire, és ez nem változtat azon, hogy a Tour de France 1999-2005 közti időszaka mindig az övé lesz, mint ahogy az övé lesz a legyőzött rák, és a rákbetegeknek összekalapozott pénz is. Kitörölni  nem lehet, csak összekoszolni, mint ahogy sok már bringás esetében is, úgyogy nem is ez az érdekes.

Minden apró részlet érdekes, ami két órán át történik Armstrong arcával, a szavaival, a gesztusaival és pillantásaival. Ahogy a nyerni akarás testet ölt hazugságban és izomerőben, a verseny egészére, a versenyzők mindegyikére kiterjedő ki nem mondott akarásban és közben tagadásban. A ki dippongoltnál érdekesebb a ki hogyan doppingolt, mikor, mennyit, milyen segítséggel. Nem meglepő, és mégis meglepő, ahogy kibomlik az egész sportágot átható érdekszövetségek rendszere, amit természetesen a pénz alakít.

Aki pedig nézi a Tourt, emlékszik 2009-re, emlékszik a Contadorral vívott harcra, így a film külön ajándékai azok a részek, amik a versenyt belülről mutatják meg. Kettejük harcát, a Tour rejtett világát, a csapatautóból kiadott utasítás magasról leszarását, a csapatfőnök dühöngését. Remek kis film, minden percét élvezni lehet, hajrá.