Két évvel ezelőtt bejárta a világsajtót, hogy Bangladeshben összeomlott egy varroda épülete, maga alá temetve több mint ezer embert, többségükben nőket. A világ szeme egy másodperc töredékére odafigyelt korunk egyik legnagyobb kizsákmányoló iparának szörnyűségeire, de hamar el is feledkeztünk róla. Az érintett gyárban többek között a Benettonnak, a Mango-nak, a Zarának vagy épp a Walmartnak készültek ruhák. Egy Benetton farmer 40-50 dollárba kerül, akik varrják ennél kevesebbbet kapnak egy hónapra. Szabadnap nemigen akad, a munkakörülmények embertelenek. A Rana Plaza összomlásánk tragédiája előtt egy üzemben tűz ütött ki, a tulajdonos pedig rázárta a munkásokra az ajtót, mert a kvótát teljesíteni kellett. Sokan bent égtek az épületben.
A bangladesi export 80 százalékát teszi ki a textilipar, a Föld egyik legszegényebb, a klímaváltozás negatív hatásainak leginkább kitett, és India által körbefalazott országa tehát rászorul a divatipar megrendeléseire. De az alulfizetettség és a nők hátrányos megkülönböztetése, a gyerekmunka, a gyárvezetők hozzáállása, a jogfosztott kizsákmányolás, a nemzetközi márkák félrenézése és persze a fogyasztók alacsony árak iránti igény több millió ember napi szenvedését okozza.
Az Udita című dokumentumfilm négy éven keresztül követi a textiliparban dolgozó nők életét, a szakszervezeti mozgalmak kialakulását. Megismerünk anyákat, akiket a gyerekeik nem hajlandók anyának hívni, a tragédiában árván maradt és hajléktalansorba sodródott gyerekeket, és látunk némi reményt, hogy a sorsukat a kezükbe vevő munkások lassan kiléphetnek a kizsákmányolás legmélyebb szintjéről. De vajon nekünk tetszeni fog, ha ezen az árony mélyebben kell a zsebünkbe nyúlni?