Zuza Krajewska életét véletlenül keresztezte egy lengyelországi javítóintézet, ahol lopásért, kisebb bűncselekményekért töltik büntetésüket a többnyire zűrös családokban nevelkedett fiúk. A nem szokványos divatanyagairól is ismert fotós eredetileg egy hetet tervezett eltölteni az intézetben, végül úgy döntött, egy évet szán az itt élők életének megismerésére. A projekt negyedik hónapjában már egy igen ütős anyag jött össze dokumentarista fotókból.

Interjú a projektről az i-D magazinban.

Még több kép a Hungertv-n.

Dana és Hart Perry fia, Evan, 15 éves volt, amikor kiugrott New York-i lakásuk ablakán a szellőzőaknába. Az egész család otthon volt, lefekvéshez készülődtek, az apa még rá is nézett a fiúra, aki a számítógép előtt ült, a leckéjét írta. Mint 5 perccel később kiderült, a búcsúlevelét pötyögte épp.

Feltételezem a kelleténél sokkal többen vagyunk, akiknek valamilyen hozzátartozója, barátja, iskolatársa vagy akárcsak távoli ismerőse öngyilkosságot követett el. Az öngyilkosság pedig felfoghatatlan, feldolgozhatatlan, egy olyan szénfekete kútba enged bepillantást, amit megérteni nem lehet. Mi játszódik le az ember fejében az utolsó pillanatokban? Miért pont akkor? Miért pont úgy? Miért nem vettem észre? Miért nem tudtam segíteni? És akkor mit mondjunk, ha egy gyerek lesz öngyilkos?

Ha valakinek be kéne bizonyítanom, hogy a dokumentumfilm az egyik legizgalmasabb filmes műfaj, akkor nagy valószínűséggek Mads Brügger munkásságához nyúlnék. Amit ez az ember művel, az bőven túlmutat a pofátlanságon, de közben olyan helyekre megy, olyan szerepekbe bújik és olyan témákat mutat be, amik több mint fontosak.

A Nagykövet című filmjét pár éve nálunk is bemutatták a Verzió dokumentumfilmfesztiválon, és a vetítés után Brügger is jelen volt a beszélgetésen. Azon túl, hogy a film miatt néhány országból kitiltották, ami érthető, kiderült az is, hogy az egész projektet a dán filmintézet finanszírozta. Ez az információ önmagában nem tűnik érdekesnek, ha nem láttuk a szóban forgó művet, de annál meglepőbbé válik, ha megnézzük. Itt nem csupán utazási és forgatási költségek voltak ugyanis, hanem masszív megvesztegetési pénzek, diplomáciai botrány, komoly külpolitikai hatások, és olyan, nehezen elszámolható költségek, mint például a film legelső jelenetében elhangzó 100 000 dollár kápéban: egy diplomataútlevél megvásárlására.

Helló menekültek világnapja, helló határmenti kerítés, és különösen helló mindenki, aki szerint le kell őket lőni, esetleg takarodjanak vissza oda, ahonnan jöttek. A fejlett, gazdagnak számító országokban általános jelenség a bevándorlásellenesség, a xenofóbia, és ahogy az ausztrál televízió egy csodálatos sorozatban bebizonyította, a tudatlanság és érzéketlenség is, ami mindennek a táptalaja.

2009-ben Lance Armstrong a doppingvádak egyre sűrűsödő felhői dacára úgy döntött, visszatér, és még egyszer, nyolcadszorra is megnyeri a Tour de France-t. Hogy nem így történt, az már történelem, mint ahogy az is, hogy később minden korábbi címétől is megfosztották, s örökre eltiltották a versenyzéstől.

Az Oscar-díjas Alex Gibney dokumentumfilmje nem is ezért hihetetlenül izgalmas és feszült, hanem részben azért, mert a film egész máshogy is alakulhatott volna. Lehetett volna dicshimnusz, egy legenda tündérmeséjének mesélője, ám ehelyett Armstrong piszkos naplójává vált, tele radírnyomokkal, kitépett, majd újraírt és visszaillesztett lapokkal. Illetve lett egy kicsit mindkettő.

A családon belüli erőszakról iszonyatosan nehéz dokumentumfilmet készíteni, pláne olyat, ami átüti a közönyt. A közöny nem feltétlenül annak szól, hogy nincs együttérzés, nincs dühödt tehetetlenség érzése a vak komondorok idején, inkább egyfajta fásultság ez. A naponta olvasható rendőrségi jelentések halmazában elvész az egész felfoghatatlanul drámai, kézzelfogható, vérszagú, fájdalmas volta. Az erőszakba, a bántalmazásba nemigen látunk bele, nem érezzük a rettegést, a fájdalmat, de a legkevésbé azt a dinamikát nem érezzük, nem értjük, ami az áldozatot eljuttatja abba a gödörbe, ahonnan pokoli nehéz kimászni.

Azt hiszed, csak kimondod, hogy zombi, és mindenki ugyanarra gondol? Hát tévedsz. Eleve lassú zombi vagy gyors zombi? Agyevő zombi, vérivó zombi vagy húsevő zombi? Érzelmekkel is bíró zombi? Esetleg a Haitin ismert zombi? Na ugye, hogy nem is olyan egyszerű.

Lassú zombik

Sokak szerint a gyors zombik bénák, mások szerint a világ is gyorsul, a zombiknak is fejlődniük kell

Igen, ott a Scarface és a Miami Vice, hallottunk már Pablo Escobarról, de hogy miből, hogyan és mivé lett Miami, azt két órában végignézni elég kemény.

A Cocaine Cowboysban megszólalnak a kokainbiznisz legnagyobb királyai, akik olyan szabadon szállították az országba a tonnányi cuccot, hogy öröm volt nézni. A bankok és az autókereskedések nem győzték sorra nyitni fiókjaikat és telepeiket a városban, az arany Rolex gyakorlatilag hiánycikk volt egy olyan városban, ami pár évvel korábban csak néhány nyugdíjas álmos pihenőhelye volt.

A Dirty Wars Elképesztően ütős dokumentumfilm a terrorizmus elleni háborúról, ami az elmúlt évtized alatt szép lassan a homályban egy önmagába harapó kígyóvá vált.

Két évvel ezelőtt bejárta a világsajtót, hogy Bangladeshben összeomlott egy varroda épülete, maga alá temetve több mint ezer embert, többségükben nőket. A világ szeme egy másodperc töredékére odafigyelt korunk egyik legnagyobb kizsákmányoló iparának szörnyűségeire, de hamar el is feledkeztünk róla. Az érintett gyárban többek között a Benettonnak, a Mango-nak, a Zarának vagy épp a Walmartnak készültek ruhák. Egy Benetton farmer 40-50 dollárba kerül, akik varrják ennél kevesebbbet kapnak egy hónapra. Szabadnap nemigen akad, a munkakörülmények embertelenek. A Rana Plaza összomlásánk tragédiája előtt egy üzemben tűz ütött ki, a tulajdonos pedig rázárta a munkásokra az ajtót, mert a kvótát teljesíteni kellett. Sokan bent égtek az épületben.